Mi a baj a pártokkal?

Az előző bejegyzésben felsoroltam a szervezeteket, de a párt hiányzott a felsorolásból. Ez nem véletlen: a pártok az Önszervező Demokráciában nemkívánatos szervezetek.

A párt célja

Minden normális állampolgár olyan szervezetet szeretne a hatalom közelében látni, melynek célja az állampolgárok életének jobbá tétele. A politikai párt definíció szerint egy olyan szervezet, amely azért alakult, hogy megszerezze és megtartsa a hatalmat. Látszik az összefüggés? Szerintem sem.

Visszacsatolás

Miért működik akkor a demokrácia viszonylag jól sok országban? Azért, mert beépítenek a rendszerbe egy visszacsatolást: ha egy párt nem veszi figyelembe az állampolgárok érdekeit, akkor a nép pár év elteltével nem szavaz neki újra bizalmat. A szerencsésebb országokban ez rákényszeríti a kormányzó pártot arra, hogy legalább részben a választópolgárok elvárásai szerint irányítsa az országot. A kevésbé szerencséseknek ott van a korrupció: aki hatalmon van, az annyit kaszál egy-két év alatt, hogy azért megéri az újraválasztást kockáztatni. A nagy kaszálgatás közben előfordul, hogy néhány okosabb párttag még arra is szán időt, hogy dolgozzon a párt újraválasztásán. A legjobb pártokat pedig újra meg is választják. Ők tényleg a legjobbak: a tagjai nagy elhivatottsággal, tudással és szorgalommal sikerre viszik a pártot azzal, hogy megvalósítják a párt célját. Kár, hogy ez a cél csak és kizárólag a hatalomról szól.

Ideológiák és ígéretek

Ahhoz, hogy a párt elérje a célját (hatalomhoz jusson), meg kell győznie az állampolgárokat arról, hogy rá szavazzanak. Igen ám, de a párt sajnos nem kampányolhat az igazi céljával. Mégis ki szavazna azért egy pártra, mert a tagjai nagyon vágynak a hatalomra? Így – mivel a párt célja önmagában teljesen értéktelen a társadalom számára – a meggyőzéshez manipulációra van szükség: olyan mesterséges felületet kell létrehozni a választópolgároknak, melyet látva az a sajátjának érezheti a pártot és elköteleződhet iránta.

A felület statikus, az idővel kevéssé változó része minden sikeres párt esetében az ideológia (szocialista, nemzeti, liberális, zöld, stb). Az ideológiák nagyon mélyen gyökereznek az emberekben és erős érzelmeket váltanak ki, így nagy eséllyel aktivizálják a szavazókat. Ideológiát a párt zászlajára tűzni tehát kézenfekvő dolog – már amennyiben figyelmen kívül hagyunk egy súlyos mellékhatást: a túlideologizált társadalomban az emberek falakat húzznak maguk közé. Így jön létre a Magyarországra jellemző mesterségesen megosztott társadalom. Egy olyan társadalom, ahol sok a cívódás, de kevés az érdemi párbeszéd és nincs kompromisszumkészség. Megosztott tömegen viszont könnyebb uralkodni.

A felület dinamikus részét az olyan nemideológiai kommunikáció alkotja, mint amilyen pl. a választási ígéret. Ezeknél realitásokat figyelmen kívül lehet hagyni, mivel a választópolgárok általában nagyon kevés információval rendelkeznek arról, hogy egyáltalán megvalósíthatók-e az ígéretek. A kommunikáció annál jobban működik, minél kevésbé tud az állampolgár információhoz jutni (média állami befolyásolása, internetadó, ...) illetve minél kevésbé tudja megemészteni az információt (általános oktatási színvonal lezüllesztése, képzett munkaerő kivándorlása).

A megélhetési politikus

További probléma a pártokkal a tagság. Pártnak akkor lesz tagja valaki, ha

•          hatalomhoz akar jutni, és/vagy
•          teljes mértékben tudott azonosulni a párt által képviselt ideológiával.

Ezek egyike sem követeli meg a megfelelő tapasztalatot, szakmai és erkölcsi kvalitást. A pártok tagjai között sokan vannak, akik fiatalon, esetleg ifjúsági pártszervezetben kezdték a politizálást, és sajnos emellett nem maradt idejük arra, hogy szakértelmet szerezzenek bármi másban. Így a politikus hajlamos lehet azt hinni, hogy a világ úgy működik, mint a politika, ahol

•          nincs értelmes kommunikáció a különböző oldalon álló felek között,
•          nem lehet nyílt kártyákkal játszani,
•          kompromisszumos megoldások helyett háttéralkuk vannak,
•          a célokat csak manipulációval lehet elérni.

Biztos vagyok benne, hogy sok politikus – civil előélet híján – el nem tudja képzelni, hogy mihez kezdjen, ha kikerül a hatalomból. Mit dolgozzon? Miből tartsa el magát és a családját? Így nincs más választása, mint foggal-körömmel ragaszkodni a pozíciójához. Nem véletlenül nincs tele a média lemondó politikusokkal.

Egyszer fent, másszor lent

Az országgyűlési választások (benne van a nevében) arról szólnak, hogy kiválasztjuk a pártok közül, hogy ki legyen hatalmon a következő ciklusban. A választások végére eldől, hogy ki kormányoz és ki lesz ellenzékben – azaz a pártok mindenképpen ellentétes oldalra kerülnek.

A kormánypárt célja megtartani a hatalmat, az ellenzék célja megszerezni azt. A célját mindkét fél csak az ellenfél legyőzésével érheti el – kooperációról szó sem lehet.

Mivel a párt a hatalomról szól, senki nem róhatja fel őszintén egy pártnak, hogy mindent megtesz a hatalom megszerzéséért és megtartásáért. Ezért a demokráciákban elvileg igyekeznek szétválasztani a hatalmi ágakat és „fékek és ellensúlyok” bevezetésével gátolják a kormányzó pártot abban, hogy határok nélkül terjeszthesse ki a hatalmát. Így a rendszer bonyolulttá válik, a bonyolult rendszerek pedig hajlamosak a meghibásodásra. Ilyen meghibásodás például, amikor egy jogi kiskaput kihasználva a párt kiiktat egy-két ellensúlyt.

Akkor hogyan fékezzük meg a pártokat?

Sehogy. Szüntessük meg őket. Nincs szükség a hatalom megszerzésére szervezetet létrehozni, hiszen egy valódi demokráciában mindenki hozzáfér a hatalomhoz.